Az ország öt legjobb csapata között az Aramis

2020. február 12. - 20:15

Ízlelgessük egy kicsit ezt a szót: felsőház.

Oly régen mondhattuk ki az Aramissal kapcsolatban. Most végre, újra megtehetjük.

Az alapszakaszból ugyan még van vissza, de már most tudjuk, hogy Budaörs csapata bekerült a felsőházba, vagyis ott van az ország öt legjobb csapata között.

Mit tehetek ehhez hozzá én, a meccseket közvetítő riporter?

Egy dolgot mindenképpen: az Aramis csarnokba kivándorló összes szurkoló nevében köszönöm szépen a csapat minden játékosának, edzőjének, vezetőjének, és technikai személyzetének azt a rengeteg élményt, amelyet az elmúlt hónapokban kaptunk. És amit nem is nagyon reméltünk.

Mert tegyük a szívünkre a kezünket, és valljuk be, hogy amikor megtudtuk, hogy távozik a csapattól Frank Tamás edző, és elmennek olyan játékosok, mint Büki Baltazár, vagy éppen Bognár Bence, nem nagyon hittünk a felsőházban. Inkább azt gondoltuk, hogy az Aramis az egész szezonban azon görcsöl majd, hogy valahogy bent ragadjon a legmagasabb osztályban.

Azután hamar kiderült, hogy Moga Lóránt, vagyis az új edző nem hajlandó beérni ennyivel. Én nem tudom, hogy mit csinált a fiúkkal, de valamit nagyon.

Az Aramist így küzdeni, így hajtani utoljára talán akkor láttam, amikor azon a csodás estén idegenben megverték a Veszprémet, és megszerezték a bajnoki bronzot.

Az alapszakasz végére a budaörsi csarnok –utálom ezt a szót, de nem tudok jobbat- oroszlánbarlang lett. Egy hely, ahol a két kiemelkedően legjobb csapat kivételével senki nem mehet biztosra. Gondoljunk csak a bajnoki éremre hajtó Nyírgyulajra. Kettővel vezettek a második félidőben, de hiába.

Az Aramis játékosai (bocsánat a most következő szavakért, de ennél sincs szemléletesebb) a taknyukon csúszva gürcöltek, és fordítottak. Elképesztő volt látni, ahogyan egymást segítve, már-már összekapaszkodva hajtottak. Tényleg nem illendő most kiemelni játékosokat, hiszen ebben a (fél)szezonban mindenki megtette azt, amit tudott. Meg néha annál egy kicsit többet is.

Megénekelhetném a fiatalokat, a Fekete tesóktól Juhászon át Vattamányig.

Zengedezhetnék a kapusokról (Soós és Vámosi) , akiknek nagyon megy mostanság. Nem sorolom tovább.

Akikről (illik, vagy nem), mégis írnék pár szót, az két „öreg”. (De szeretnék én olyan öreg lenni, amilyenek ők.) Az egyikük az a Harnisch Ákos, aki annyi sikeren van már túl a Rába csapatával, hogy akár levezetni is jöhetett volna az Aramisba, de nem. Ő harcolni jött. Irányítani az ifjakat, és megdögleni a pályán. Respect!

A másik „öreg” pedig az Aramis szív őrzője, Sámson, aki nemcsak elnyűhetetlen, de hasznosabban játszott ebben a (fél)szezonban, mint bármikor eddig. Gólt lőtt, vagy lövés elé vetette magát.

Versenyt futott az ifjakkal, vagy éppen remek labdákkal szolgálta ki őket.

Persze ne feledjük ki a klub elnökét, Soós Ferit sem, aki szerintem konkrétan a csarnok építésébe őszült bele, de talán ma már ezt sem bánja. A legmélyebb semmiből hozta össze most ezt a nyerő csapatot. Respect.

Hogy most mi lesz?

Nem mindegy? A csapat a felsőházban. Ha úgy alakul, talán megfoghatjuk a negyedik helyet.

De ha ötödik lesz a végén a társulat, akkor is jár az öröm zsíros kenyere a fiúknak!

Dézsi Zoltán